AZ ERDÉLYI KÁLYHACSEMPE ÉS CSEREPES
A mai cserépkályhák elődei német nyelvterületen jelentek meg a 11. században. Korai változatai korongozott kályhaszemekkel tagolt, kemence jellegű, több részre tagolt építmények voltak. A 13. századi Európában kialakult a kályhacsempe és vele együtt a cserépkályha is. Stílusjegyeik alakulása követi az európai művészettörténetet, így beszélhetünk gótikus, reneszánsz, barokk, empír, rokokó, klasszicista, szecessziós kályhákról és csempékről, amik formavilágukban az adott művészeti kor sajátos jegyeit hordozzák. Ez a folyamat az európai művészetet meghatározó központokban nagyon egyértelmű. Kelet-Európa felé haladva viszont, az építészeti stílus és a kályha viszonya egyre lazább lesz. Különösen érvényes ez az európai kultúra keleti „végvárában”, Erdélyben. Itt a kályhacsempe művészet végtelen gazdagsága alakulhatott ki. Az arisztokrácia felső rétege próbálta követni a nyugati mintákat, de közép- és kisnemesség udvarházaiban egészen sajátos tüzelőalkalmatosságok és csempetípusok jelentek meg. Ezek már csak struktúrájukban juttatják eszünkbe nyugati rokonaikat, motívumkincsükben és jellegükben már igazi transylvanikumok. Mivel a régi Erdélyt alkotó három nemzetség közül kettőt, a székelységet és a szászságot nagyrészt szabad emberek alkották (a magyarság nagy része urához kötött jobbágy volt) saját és közös földdel, birtokkal rendelkeztek, széles körben megengedhették maguknak a csempékből rakott tűzhelyet. Ez maga után vonta a csempét is készítő vidéki fazekasműhelyek jelentős számát, és az ezzel együtt járó formai gazdagságot. Mindegyik fazekas ugyanazt a mintát más és más formában készítette el, továbbformálta, beleszőtte saját és közössége motívumkincsét. Szép példák erre az ún. brokátmintás csempék (17. sz.), vagy a tulipános- oszlopos csempetípusok. (18. sz.).
vagy a tulipános- oszlopos csempetípusok. (18. sz.).
A végtelen variációjú klasszikus példák mellett találunk teljesen egyedi, sehova be nem sorolható darabokat is, nagyon minimális formai párhuzammal. Ahogy a csempék, úgy a tüzelőberendezések is egyediek Erdélyben. A főúri kastélyok átvették a nyugati típusú kétrészes kályhaformát, de a kisnemesi udvarházakban és a módosabb lakóházakban leggyakrabban „cserepest” használtak, ami a valamikori jurta- otthonok szabadtüzének átemelése az épületekbe. A padlószintnél alig magasabban fekvő tűzhely füstfogóval volt kiegészítve, ami a szegényebb szállásokon veszőből volt fonva, máshol pedig két vagy három sor csempéből volt rakva. A két oldalán nyitott, négyzetes tűztér a földtől alig egy arasznyira távolodott el, és többnyire fa vázon állt fölötte a füstöt összefogó és elvezető diszes füstfogó.
A cserepes mellé módosabb házaknál ún. „fűtőt” (falazott kályhaépítményt) is raktak, aminek tűztere a cserepeséből nyílott és fagyos téli éjszakákon megtartotta a cserepes melegét. A cserepes legfőbb erénye, hogy sikerült megőriznie egészen a 20.század elejéig az otthonok lelkét adó szabad tűz erejét és varázsát.
Ahogy a sztyeppéket járó nomád őseink családi élete a meleget, fényt, tehát az életet adó szabad tűz körül zajlott, úgy határozta meg az erdélyi ember életét is. A hosszú nap végén a cserepes tüze mellé telepedve beszélgettek, dolgoztak, daloltak, elmélázva a pattogó tűz szépségén. Malonyay Dezső 1909-ben így írt róla: „A házakban ... üldözik a cserepest. Lebontják, s kerül föl, feledésbe, a hijuba.” Azóta sem lobog egyetlen cserepesben sem az élet tüze, de reméljük, sikerül feléleszteni!
